2007. december 2-ára ébred ma a Világ. A fák ágai dideregnek a hideg északi szélben, magányosan várják a lágyan melegítő, símogató, éltető napsugarak megjelenését. De hiába... Ablakomon át figyelem a ködös Világot, köszöntöm, de csak a magány néz rám vissza bús szemekkel... A szél süvít, egy lélek sincs az utcán. Aztán egy másik világba csöppenek. A kacatokkal teli, zsúfolt szobámba. Ahol helye sincs a magánynak, ahol az álmok valóra válnak, s ahol érzem, van aki szeret. Azért, ami vagyok, s nem azért amivé változtatni akar engem.             Mindenki számára valamilyen mást jelentést hordoz ez a 24 óra. Van akinek a szürke hétköznapok forgatagába olvad bele, van, kinek egész életét meghatározza. Fontos dátum ez egy fiatal tinilány életében. Ma elhatároztam, hogy belekezdek valami olyanba, amihez eddig még sosem volt elég kitartásom. Nem volt erőm, hogy írjak, esetleg hogy ne írjak, hogy dühömben vagy bánatomban ne tépjem apró darabjaira a féltve őrzött naplóm minden egyes lapját. S ezzel megsemmisítve értékes szavaim, gondolataim, melyek átjárják lelkem, amelyek éltetnek, de néha szinte a halál, a végső megadás torkába hajtanak. Fejem, lelkem, énem tele van emlékekkel, érzésekkel, gondolatoktól, s némelyektől szabadulni akarok, némelyeket pedig az örökkévalóságnak tartogatok, s ez az oka annak, hogy leírom őket. Leírom, hogy EMLÉKEZZEK! Hisz ez voltam ÉN...s talán vagyok, leszek, míg újra nem válok porrá, s leszek újra a kemény, de egyben lágy föld része.
"Napló"-t írok, de nem azért, hogy leírjam, hogy mit ettem, hogy hány órát aludtam, hanem, hogy azért, hogy földi létemnek egy kis részét megosszam másokkal, s testem halálával, ne vesszen el mindaz, ami voltam, amit éreztem, amit alkottam. Leírom, ami jó és rossz, a szerelmet s a csalódást, egy lágy ölelést s a rideg magányt, magát az életet. Mert nem akarom, hogy mindez feledésbe merüljön. Hisz mégiscsak egy emberéletrőlvan szó...